Beköszöntő – Mégis, kinek az adóssága?

Absztrakt:

Ha az egészségügy kapcsán felmerül az adósság szó, ma már az átlagember is tudja, hogy a kórházak állandósult adósságáról van szó. Mondhatnánk, hogy a mai, elüzletiesedett világunkban az egészségügyet is elérte a rideg, a betegen túlmutató gazdasági szemlélet, aminek a kórházaink – tisztelet a kivételnek – nem tudnak eleget tenni. Ortodox maradványként vergődnek a piacgazdasági környezetben: egyszerre kell segíteni a rászorulón és rettegni valamelyik rászoruló (kevésbé rászoruló) feljelentésétől, miközben kalkulálniuk kell a pénzügyi eredményt a szűkösen rendelkezésre álló pénzforrások miatt. Vergődnek, mert egyszerre nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak, hiszen a végtelenített szükségletek és a szűkös erőforrások konfrontációjának legélesebb terepévé vált az egészségügy. Pedig ez a konfrontáció mindenütt jelen van, viszont, ahol piaci viszonyok uralkodnak, és saját magunk álljuk a teljes költséget, ott ehhez hozzászoktunk: a korlátokhoz csendben, a pénztárcánkon keresztül alkalmazkodtunk. Ezen a területen azonban a társadalombiztosítás fizet helyettünk, leginkább csak a hálapénzzel szólunk bele a gazdasági folyamatokba, eltorzítva a közfinanszírozott rendszer célkitűzéseit.